Ha valaki esetleg olvassa a blogom bejegyzéseit, akkor az láthatta, hogy vízböjtbe akartam fogni, amit végül nem tettem meg, egyszerűen végül nem volt hozzá elég kitartásom. Aznap amikor megírtam azt a bejegyzést, akkor hatalmas pozitívummal álltam a dolgokhoz, már pedig én megváltoztatom az életem és minden jóra fordul. Tévedtem.

Aznap este megint előjöttek bennem azok a rossz dolgok, amik bántottak.... és legyőztek. Könnyebb volt megint az önsanyargatás, hogy Téged nem ért meg senki, sose lesz jobb semmi, és akkor minek változtass? Pont ez a baj. Így sose lesz jobb semmi, csak az embernek egy idő után elege lesz, amikor mindig ő a hibás mindenért, de azért Te bocsáss meg mindenért, de ha egyszer Te követsz el hibát, akkor az megbocsáthatatlan és nincs rá mentség, ne is beszélj velem többet…. és ítélj el, ahogy tetted. De az igazság az, hogy sosem voltál Neki annyira fontos, hogy érdekeld, hogy mi is történt pontosan. Ez egy könnyebb lerázási módszer volt, és még én is érzem magam rosszul, én jöttem ki rosszul…. mint mindig. És ez fáj. És bárcsak tudná, hogy min mész keresztül, bár lehet, hogy akkor sem érdekelné. Mert sosem érdekelted eléggé. Valamire jó voltál akkor éppen, amit megkapott, és ennyi. Aztán egyszer csak bele törődsz, hogy Te már sose leszel több senkinek.

Bele gondoltam abba, hogy azokban a pillanatokban, amikor együtt lógtunk talán ki kellett volna használnom az alkalmat és elmondani, hogy nekem több vagy, mint amit Te szeretnél. De az igazság az, hogy nagyon jól tudtam, hogy Neked nem jelentek többet. Vagy csak féltél az érzéseidtől. Mint ahogy én is félek. És most szenvedek. Mert többet mi már nem találkozunk, és nem lesz olyan már semmi, mint akkor. A sötét szobában ülve azon gondolkozom, hogy mennyivel jobb lett volna, ha elmondom Neked, amit gondolok, aztán lesz, ami lesz. De így már nem tudom. És már esélyem se lesz rá. De csak hogy tudd, azokban a percekben, amikor Veled voltam, egy pillanatra azt hittem, hogy talán minden lehet újra jó, egy pillanatra azt éreztem, hogy újra boldog lehetek. Aztán elrontottam, vagy csak magamra fogok megint mindent. De a lényeg annyi, hogy féltem magamnak beismerni azt, amit azóta tudok, mióta nem foglalkozol velem….Hiányzol és Te voltál a második olyan ember, aki különleges volt számomra. Bárcsak lett volna annyi bátorságom, hogy be ismerjem és elmondjam Neked.